A kezdet

Történetem két nappal születésem előtt kezdődik. (Jó, jó, bizonyos értelemben persze kb. 8 hónappal korábban kezdődik, de ne menjünk ilyen messzire.) Két nappal világra jövetelem előtt kaptam az első névnapi üdvözletet, melyben a megszületendő kis Zsuzsinak kívánnak boldog névnapot. A kívánság küldője nem sokat tévedett, adta hírül apám pár nap múlva, általános megdöbbenésére mindenkinek, hiszen őszre vártak, nem augusztus közepére. A koraszülött csecsemő, aki voltam, aligha felelt meg az elvárásoknak a maga 1 kiló 79 dekás valóságában. De a gyerekorvos némi rutinvizsgálat után kijelentette: malá ale čiperná, ami nagyjából annyit tesz: kicsi, de életrevaló. Az élet egyenlőre az inkubátorban folyt szinte egész ősszel, míg a mesébe illő két és fél  kilós elbocsátási testsúlyt el nem értem. Akkor végre kiengedtek a kórházból. Valamikor novemberben.

Gyerekségek

Egyke voltam, nagyon korán belefeledkeztem a mesék és irodalom világába, ez a magányosok szórakozása. Jó szövegmemóriával voltam megáldva, kiskoromban fújtam az Öreg néne őzikéjét meg más verseket is, s ha egyszer valamit valaki elmesélt, legközelebb számonkértem rajta: már nem mondhatta másképp, ragaszkodnia kellett az első verzióhoz. Kedvenc szórakozásom volt az is, hogy a szekrényemre ragasztott hét törpét nézegessem, s szegény nagyanyámat használtam áldozatként: vizsgáztattam őt abból, milyen színű Kuka nadrágja vagy Szundi sapkája. Általában elrontotta, én pedig megszidtam érte.

Óvoda

Az oviból mindig szökni szerettem volna. A kertben a kőkerítésnél volt egy lyuk, arról ábrándoztam, majd azon át fúrok alagutat, és ha üt a szabadulás órája, elillanok. Persze a terv terv maradt, talán a bátorság hiányzott, vagy már akkor is tudtam, hogy ez kivitelezhetetlen, és az oviból való egyetlen szabadulási mód a kivárás? Nem tudom. Ki lát bele egy gyerek fejébe? Hogyan nyomozhatnám le gyerek-énem gondolatainak útvesztőit? Hm.

A másik éles ovis emlék egy műsor. Nem tudom, milyen, az óvodában mindig műsorra készülnek a gyerekek, karácsony, anyák napja, ilyen-olyan évfordulók.  Csak arra emlékszem, iszonyú tréma fogott el, kirohantam a nézőtérre, hasra vágtam magam az anyám széke alatt, belekapaszkodtam a széklábba (vagy az ő lábába?), és nem voltam hajlandó a színpadra visszamenni. Alighanem már ekkor eldőlt, hogy belőlem sosem lesz színész...

Kém

Az alsó tagozatban divatba jött nálunk, hogy két banda alakult egymás ellen. Már nem emlékszem, mire szövetkeztek, mi volt a bandázás lényege. Csak azt tudom, én nem tartoztam egyikbe se, illetve mindkettőbe. A kettős ügynök szerepét játszottam, mindkét oldal azt hitte, neki kémkedek, én meg jól éreztem magam a saját szakállra begyűjtött információkkal. És örültem, hogy egyikhez se tartozom, vagyis ha ráunok az egyik oldalra, azzal az ürüggyel, hogy kémkedni megyek, átállok a másikhoz. Nem tudom, miért, de soha senki nem jött rá, hogy bandába tartozásomból gúnyt űztem, és mindkét felet átvertem.

Az erdei iskolában

Ott aztán jó volt. Három hétig a Tátrában. Réka nevű iskolatársnőnk egy évvel volt nálunk idősebb, és remek történeteket tudott kitalálni, játszottunk mi árvaházat meg folytatásokban rabszolgatartó háztartást, századokra visszamentünk az időben. Az egyik osztálytársnőmnek volt egy négerbabája, arra nagyon sóvárogtam, s az erdei iskolában kölcsönvehettem játszani. Ez a baba később meséimben, színdarabjaimban is felbukkan. A nagy álom mintegy 25 évvel később teljesült, ma már van ilyen „gyerekkori kedvenc” babám, ott ül a polcomon, és ha eszembe jut, hogy negyedszázadot kellett várnom egy álom teljesülésére, elfog a rémület. De a babának azért örülök, pedig ma már igazán nem babázom, még élő gyermekkel sem.

Az osztálytársnőm áhított négerbabája egyébként fontos szereplő volt erdei iskolás folytatásos játékunkban. Azt találtuk ki (a Réka zsenialitása, természetesen), hogy a babatulajdonos Krisztinek ez voltaképpen gyereke, és épp a néger gyermek fedte fel Kriszti néger származását, amiért is kirúgták addigi szobalányi állásából... Kriszti valóban barna bőrű volt, és lelkesen vett részt a játékban. Hogy nekem mi volt benne a szerepem, arra nem emlékszem. Biztos nem volt főszerep.

Iskolai dolgok

Az első igazán jó fogalmazást hatodikban írtam, a Zsugori uram című vers alapján feladott házi dolgozatra. Attól kezdve minden dolgozatjavításnál az én irományom volt a legjobb, és mindig fel is olvastatta velem a magyartanárom. Nemigen dugtam ki az orromat a dolgozatfüzetből olvasás közben, de így is éreztem osztálytársaim értetlen csodálkozását, irigységét, amiért úgy fogalmazok, ahogy. Más voltam, és ők nem szerették ezt a másságot. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy tornaórán nálam kétballábasabbat még nem látott a világ, itt legalább szidhattak, ha miattam végződött rosszul a röplabda. Helyreállt az egyensúly.

Csengettyű

Alapiskolás életem elképzelhetetlen a Csengettyű Kórus nélkül. Nyolcévesen válogattak be a „kisénekkar” nevezetű csapatba, melyben két szólamban tanultunk énekelni. Persze a hangképzést is megtanultuk, játszva, és azt, hogyan használjuk úgy a torkunkban lévő kincset, hogy az a kórus számára üdvös és jó legyen. Aztán ötödiktől, a felső tagozattól kezdve már az igazi nagykórusban voltunk. Először még az első sorokban, egyre növekedve pedig végül a székek mögé helyezett padok tetején. Számos részlet jut eszembe. Szólampróbák, ahol a „medzoban” mindig rám jutott a betanítás feladata, az előzongorázás a kis hangszeren. Utazások, ahol a busz ülései közé pótszékeket raktak, úgy mentünk a világ másik végére, Pécsre, baráti kórusunkhoz. Odafelé menet tilos volt énekelni, vagy hangosan beszélni – hangszálainkat kímélendő. Visszafelé zengett a busz: bepótoltuk, amit addig mulasztottunk. Fellépés előtt mustáros kenyeret ettünk, mert tisztítja a hangszálakat. A legtöbben utálták. Én nem. Megettem.  Eszembe jutnak a templomlátogatások is, meg a gyorsan elénekelt művek: minden templom akusztikáját kipróbáltuk, sosem kértünk hozzá engedélyt, legtöbbször dühös apáca rohant hozzánk, hogy takarodjunk már kifelé. De a legszebb tán az volt, mikor egy-egy verseny után összeálltunk, és énekeltünk egyet a karnagynak, ajándékba. És büszkék voltunk, hogy vezénylés nélkül is tudjuk csinálni, ha kell.

Most ötévenként viszatérek a csengettyűsök közé, amikor egy-egy évfordulót ünnepelnek. Kiállok a színpadra a közös zárószámoknál. Azóta a gyerekeim is kijárták már a kórus iskoláját. Ahol nem csupán énekelni tanítanak, hanem összetartani, egymásért dolgozni, egymást elfogadni is. Arra tanítanak, hogy a harmónia az együttlét öröméből, a toleranciából, jóakaratból, közös munkából születik. 

Szavalóversenyek

Felső tagozatos éveim másik meghatározója az énekkar mellett a szavalóversenyezés volt. először ötödikben indultam, és első nekifutásra az országos versenyig jutottam – aztán évekig nem volt ekkora sikerem. Sosem felejtem el azt a prózát, a Rektor bácsit, Móricztól. Az elején még szerettem mondani. Aztán kezelésbe vett a tanárnőm, és akkor már egyre kevésbé szerettem. Az iskolai könyvtárban gyakoroltunk (most ott konditerem van), az alagsorban volt, a szememben hatalmas terem, teli könyvvel. És volt néhány alacsony asztalka is, ezek egyikére állított fel Viki néni, hogy színpadon legyek gyakorlás közben. Májusra már úgy utáltam a rektor bácsit, mint annak a rendje. Viszont megtanultam egy életre, hogy nem mondunk színpadon olyat: a ziskolában, hanem az iskolában. Elmondatták velem vagy százszor. Azért az országos verseny jó volt, jó volt a fesztiválhangulat, meg az, hogy a világvégére kellett menni, egészen Dunaszerdahelyre.

Aztán nyolcadikban lettem a kerületi versenyen harmadik. Abban az évben – az előző évekkel ellentétben – csak az első két helyezett mehetett az országosra. Úgy éreztem magam, mint akit érdemei elismerése mellett nyugdíjba küldtek. Az is Móricz volt, Árvácska. És még a szememre vetették azt is, ha egyszer kerek arcom van, miért nem mondok vidám történeteket. Hogy belsőleg milyen vagyok, az valahogy nem érdekelt senkit. Vagy én nem tudtam még megmutatni az énemet, azt a valódit.

Felvételi a középiskolába

Felvételire való felkészüléskor, minket, tisztaegyeseket mindig elzavartak a külön matek- és magyarórákról. Minket felvesznek a gimnáziumba felvételi nélkül, ne zavarjunk, épp elég a többiekkel foglalkozni. Aztán eljött a felvételi napja, Kriszti barátnőmmel együtt betereltek minket egy terembe, leültettek, előttünk toll, papír. És a rettegés. Atyaég, mi kesevebbet tudunk a hármas tanulóknál is, velünk senki semmit nem ismételt, mi magunk bele sem néztünk a négy év tananyagába, hisz azt mondták, mi nem fogunk tesztet írni, és most mégis... Micsoda leégés lesz, a mi eredményünk lesz a legszarabb. Aztán, mielőtt írni kezdtünk volna, szólt valaki, hogy a tisztaegyesek felállhatnak és elmehetnek.

Olyan könnyed szívvel futottunk ki, hogy majdnem felszálltunk a levegőbe. Hazaugrottam, osztálytársnőmmel együtt. Szerencsém volt: aznap csomagot hozott a postás, és ha én nem, nem lett volna, aki átvegye. Nagyanyámtól jött házikolbász, házitojás, Krisztivel jól belakmároztunk belőle. Ha igazi falusi főtt tojást látok, melynek nem oly sápadt a sárgája, hanem majdnem narancsszínű, ez jut eszembe, a felvételi napja.